Múltunk - gyülekezettörténet

 

Dr. Kósa Pál: Németek betelepülése a rákoskeresztúri evangélikus gyülekezetbe


Az újratelepülés a község teljes pusztulása után a XVIII. század elejétől.

„Rákoskeresztúron emberemlékezet óta lak­tak evangélikusok” - írja Noszkó István lel­kész a Rákoske­resztúri Evangélikus Egyház történetéről szóló kis munkájában[1]. Ugyanott és ugyanő a következőkkel kezdi munkáját: „A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyház­köz­ségnek 1807-­ben történt anyásí­tása előtti idők esemé­nyeit megírni úgy, hogy a törté­neti hűségnek megfe­lelő le­gyen, bajos, azért, mert semmiféle okmány nem áll rendelkezésre”. 

Dubovszky Nándortól, egykori lelkészünktől származik a kezdetekre vonatkozó egyet­len fel­jegyzés. Dubovszky a 1880. szeptember 10-11-én tartott kánon­szerű egyházlátogatások alkalmából idézi a korábbi, 1807-ból való szlováknyelvű egy­házi jegyző­könyvet: „Rákoskeresztúron emberemlé­kezet óta lak­tak evangélikusok”.

A németek - először Stájerországból és Karintiából való - idetelepítésének két okát látom.             

Az első ok, hogy az ezen a területen volt település Buda vissza­fogla­lásával összefüggés­ben teljesen ki­pusztult. Bartók János kedves hívünk, egyházfelügyelőnk nagy szorgalommal kuta­tott Rákoskeresztúr települési története te­rüle­tén. Fia, dr. Bartók Albert ki is adta már 3 kötetét édesapja mun­kájának (bő­vítve a maga szorgalmával összegyűjtött anyaggal). Bartók szerint a XVII. szá­zadban pusztult el teljesen az itteni tele­pülés, de an­nyira, hogy még a templo­mot is le­rombolták. A református kon­venti jegyző­könyvek sze­rint 1674-ben Rákoske­resztúron re­formátus gyülekezet működött: aki­nek Püspöki Já­nos volt a lelkésze, és akit a po­zsonyi törvényszék elé idéztek, s többé nem tért vissza. Mi tör­tént vele, nem tud­juk. Földváry László „Adalékok a Dunamelléki Egyházke­rület történetéhez” című munkájában foglalkozik a gályarabok sorsával. Említi Püspöki Jánost is. Apostoli András cinkotai lelkész feljegyzéseiben szerepel az, hogy Rákoskeresztúrt Buda vissza­foglalása idején saját had­ve­zetőségünk teljesen megsemmisítette. A lakosok el­széled­tek, még a templomot is lerom­bolták. A község földbirtokosai a XVIII. században parla­gon maradó földjeik megmunkálására szlo­vák telepese­ket hívtak be és telepítettetek le. Rákoske­resztúr azonban több munkaerőt igé­nyelt.

A második ok: Ausztriában, Stájerországban, Karintiá­ban és Felső-Ausztriá­ban „lu­therá­nus eretnekség” ka­pott láb­ra. A hatóság mindent megtett a lutheraniz­mus terjedé­sének elfoj­tására, de minden erőfeszí­tése kevés sikerrel járt. A XVII. szá­zadban úgy igyekeztek segí­teni a „bajon”, hogy hagyták elmenni, kitele­pedni a renitense­ket.

Súlyosabbá lett a helyzet a XVIII. században, az 1750-es években. Külö­nö­sen az Enns folyó völ­gye, a Grimming völgyben fekvő Pürg és ennek kö­zelében fekvő Tauplitz volt a lu­theránusok fő fészke, az Enns völgyé­ben Stainach és Irdning városkákban is előfordultak lutherá­nusok.

A hatóságok lutheri irato­kat (Kis Káté, Biblia stb.) ke­restek. Kihall­gatásokat tartottak, a gya­núsította­kat a ró­mai egyház melletti hit­vallásra kö­telezték. Gyakorlat volt az is, hogy a gyanús ele­meket ún. „térítő házakba” – Konversionshaus, vagy Bekehrungs-haus - vitték. Két hé­tig is ott tartot­ták őket, és az „igaz hitre” való visszatérésre igyekeztek rábírni. Ké­tes sikereket értek el. Az „eretnekek” száma gyarapodott.

Brunner Mátyás kihallgatási jegyzőkönyve

Brandtner teljes terjedelmében közöl egy ki­hallgatási jegyzőkönyvet, mely alább kö­vet­kezik. A később Ikladra került Brunner Má­tyás kihallgatási jegyzőkönyve a követ­kezők­ben íratott: 

1. kérdés: Hogy hívják, milyen idős, nős-nőtlen, vallása és hite?

  • Felelet: Brunner Mátyás, 26 éves, nős, kovács, Santer Mit­tenbergben, evan­gélikus.


2. kér­dés: Tudja-e miért vasalták meg?

  • Felelet: Azt hiszi azért, mert a letett hitvallást (esküt) nem tartotta meg, ha­nem megtörte!


3. kér­dés: Mikor tett hitvallást (a római egyház mellett) és esküt?

  • Felelet: Úrnapjakor lesz egy éve, hogy itt Spitallban a hit­vallást letette.


4. kér­dés: Mi indította arra, hogy ismét megtagadja?

  • Felelet: Erősen kételkedik abban, hogy az nem az igazi hit, mert a Szent­írással nem egye­zik. Nem tud csak 2 vagy 3 szentségben hinni, nincs tisztítótűz, János azt mondja, hogy Jézus Krisz­tus vére meg­tisztít miden bűntől. Nem is egy szín alatt kell a szentséget venni, hanem két szín alatt, ahogy azt Krisztus a tanítványok­nak adta. Nem is kíván már visszatérni az egy­házba, inkább az életét adja, mint­sem hogy az újra megismert hitet elhagyja.


5. kér­dés: Milyen hitű a felesége?

  • Felelet: Mint ő, evangélikus.


6. kér­dés: Ki tanította?

  • Felelet: Már így vette feleségül, hogy ki tanította, nem tudja.


7. kér­dés: Hány gyermeke van? Hogyan hívják őket és magával kívánja-e mind vinni?

  • Felelet: Három gyermeke van, Anna 10 éves, Sündl 4 éves, a legkisebb másfél éves. Egyi­ket sem sze­retné itt hagyni és szeretnék, ha elme­hetnének.


Ezen és a hasonló módszerek ellenére nem fogyott, de nőtt a lu­theránusok tábora. Különösen az Enns völgyi pa­rasztok tömegesen váltak lutheránu­sokká. A pürgi plébá­nos ugyan így fenye­getőzött: „utolsó csepp vérét is kész odaál­doz­ni azért, hogy a lutheránu­sok az utolsó betűig kiírtassanak.” Nem maradt más hátra, el kellett hagyni szülőföldjüket, ha­zájukat.

Természetesen a Stájerországban és Karintiában végbemenő dolgok nem voltak a bé­csi udvarnál sem isme­retle­nek.

Ugyanekkor Ráday és Podmaniczky ikladi és rákoske­resztúri földbirtokosok telepe­seket keres­tek. E két kívánság ta­lálkozott. Tár­gyalás után meglett a meg­egyezés. Jö­hettek a feleslegessé váltak, az eretnekek, a hite­ha­gyók a magyaror­szági birtokokra.

Az első Rákoskeresztúrra kitelepülő csoport indulása

 Brandtner így írja le a kitelepülést:

 „1752. június 2-án indult az első csoport Rákoskereszt­úrra. Körülbelül 30-40 fő. Eb­ben a csoportban volt a később Ikladra átte­lepült Ecker, Krauss, Kzeutzer, Hirn, Strimizer. Ezzel a cso­porttal remélték „szanálni” a helyzetet. De már június 25-én azt kellett jelente­niük, hogy a helyzet nem változott és a remélt válto­zás nem kö­vetkezett be. A pürgi parasztok ugyanolyan kemények, mint azelőtt vol­tak. Július 29-én újabb döntést hoztak további családok Magya­rországra való telepítése ügyében.

„El­csábítják a társai­kat” - mondották. Ki­hallgatásuk alkalmá­ból tulajdo­nukkal és gyerme­keikkel való sza­bad elvonulást ígér­tek. 1752. augusztus 1. szomorú szívvel indultak el a gyönyörű Tauplitzból Stainach felé, mely az Enns völgyében fek­szik és járási székhely volt. Két óra hosszáig tartott ez az út gyalog min­den elhozhatóval és természetesen a gyermekekkel.

Ezekről a családokról tu­dunk: Schiemer, Pötsch, Sachtner, Feichtner, Loreser, Lakchner, Holl és Gutershuber. Stainach­ban találkoztak az Irdning és környékéből valókkal: Mayer (Zelzer), Sauschnelder-Mayer, Brandtner és Fasold.

Itt az a meglepetés érte őket, hogy a járási ka­pitány - semmibe sem véve a kitelepülési engedély idevonat­kozó pontját - a gyer­mekeiket nem en­gedte magukkal vinni. Rettenetes szív­szaggató jelenetek játszódtak le. Az as­szo­nyok a gyermekeik és fér­jeik kö­zött jajveszékelve szaladgáltak, nem tud­ván választani! A kapi­tány lábai elé bo­rulva kérlelték embertelen döntésének megváltoztatására. De minden könyörgé­sükre és sírásukra egy választ kaptak: „Nem elég, hogy ma­gatok robotra men­tek, még a gyermekeiteket is sze­rencsét­lenségbe akarjátok dönteni?”

A parancs a katonáknak így szólt: Vigyétek a gyer­mekeket. Így vették el a következő családok gyermekeit: Schiemer Tamástól 3, Pötsch Ruprechttől 6, Schiemer Jánostól 3, Sachner Má­tyás­tól 2, Feichter Mártontól 2, Loreser Már­tontól 8, Lackner János­tól 6, Holl Má­tyástól 1, Mayer Jánostól 3 gyerme­ket.”
 
A csoport augusztus 2-án indult északnak a Duna felé, hogy ott hajóra szálljon, és hajóval jöjjön Bécsen át Budára; on­nan már könnyebb volt az út gyalog Rákoske­resztúrra. Itt jegyzem meg, hogy a gyermekek visszatartása nem volt elszigetelt jelen­ség. Dr. Dedić grazi kutató is tud ilyen esetekről. Az Udvar tudtával történtek!

A Sardi nevű judenburgi ke­rületi kapitány is hasonlóan cselekedett és ezért még dicséretben is részesült. Idézem Dedićet: „A természetes emberi jogok meg­sér­tése, semmibevevése és a kivitel nyersesége soha le nem törölhető szé­gyene Má­ria Terézia kormányának”.

Magam sokáig abban a hitben voltam, hogy a fentebb vázolt idő­ben és módon történt az első telepü­lés Rákoskeresztúron. Az ezt követőek már nem voltak rendkívü­liek. Ebben a hitem­ben megingatott Bar­tók Albert munkája. Ő ugyanis azt állí­totta, hogy Rákoskeresztúron német la­kos­sággal csak a hatvanas évektől lehet be­szélni.

Dr. Bartók Albert fontosabb megállapításai

A rá­koskeresztúri evangélikusoknak nem lévén lelkészük, a Cinkotai Evangélikus Egyház­hoz tartoztak. Viszont a Cinkotai Egyház anyakönyveiben csak 1757-től ta­lálunk a rákoskeresztúri né­met la­kosságról be­jegyzést. A egyházközség birtokában van egy olyan Schingler Já­nos cinkotai lelkész­től származó nyilatko­zatnak, mely szerint 1756-tól, vagyis települé­süktől pásztorolta a németeket. Még igen fon­tos az a körülmény is, hogy csak az 1760-as adóösszeírási jegyzék­ben szerepelnek né­metek, és azoknak meg­van a névsora.

Bartók tud arról, hogy 1756 őszén cso­port indult el Rákoske­resztúrra, de nem ismeri a jövevények névsorát.[2]. Bartók tud az ún. transmigratio lebonyo­lítására alakí­tott bizottságról – Directorium in publicis et camerali­bus - , amelynek egy bizonyos Seeberg volt a ve­zetője. Ez is azt bizo­nyította, hogy egy-két csoporttal nem intéződött el az áttelepülés.

Bartók állítja, hogy Rákoske­resztúr betelepítése 1756-ban kezdődött. Rákoskeresztúr német betelepítésére vonat­kozó minden kétséget kizáró adat a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária 1756-ban kibocsátott levele.

Ebből úgy értesü­lünk, hogy volta­képpen az összes kiván­dorlókat Erdélynek szán­ták. Minthogy azonban Erdélyben, ez időben pestis tört ki, a kor­mány nem akarta a ki­vándorlókat a járvány veszélyének ki­tenni, ezért úgy döntött, hogy ezeket Magyaror­szágon helyezi el, és pedig olyan helységekben, ahol helyben vagy közel­ben evangélikus templom és egy­ház van, hogy ott vallásukat szaba­don gyakorol­hassák.

Ez idő alatt intéz­tek - úgy látszik - felhívást a magyar földes­urakhoz, mely fel­hívásra jött meg I. Podmaniczky Sán­dor nyilatkozata. Podmaniczky ígé­retet tett, hogy ő a nevezett családokat saját birto­kán, Rákoskereszt­úron (pusztáján), mint, amely hely nem messze esik Pesttől, és alig félórai já­rásra Cinkotától, kívánja el­helyezni, s nekik mind lakóházaik fel­épí­tésénél, mind élet­fenn­tartá­sukhoz szük­séges dolgok beszerzésé­nél segítsé­gükre lesz.

A Cseh-Osztrák Udvari Kan­cellária azért felhívja a Helytartótanácsot arra, hogy „ezeknek, a családoknak meg­felelő alkalmas helyen és kellő idő­ben való el­helyezéséről in­tézkedni tartsák kötelessé­güknek”.

Bartók az 1756-ban érkezők névsorát az 1760. esztendőbeli összeírásban találtak­ból ál­lítja össze.
 
Karintiaiak:

  • Éder Ignác, Kircher György, Sattler Péter, Hilgartner György, Entzer (Entzig) Jakab, Schwandter (Schwandtner) Márton, Sterer (Steiner) Krisztián.


Steierek:

  • Koth György, Farbacher (Forzbecher) Mihály, Lechner József ta­kács­mester, Pohlhammer Sebestyén, Groffmüller (Grabmüller) György, Reischtaller (Reichenstaller) Mátyás.


Würtembergiek:

  • Reiner Daniel, Guth Fü­löp.

 
Német birodalmi:

  • Koncz (Kunz) Fülöp.


Hogyan áll tehát a betelepülés kérdése?

Mindkét forrás jó. A Brandtner és a Bartók forrás egyaránt. Brandtnert azon­ban nem ér­dekelte Rákoskeresztúr. Ő lényegében az Ikladra történt betelepüléssel fog­lalkozik. Az igazságot a már említett Dr. Dedić grazi egyetemi ta­nár könyvéből tudtam meg.[3]

 Dedić szerint a telepítés több hullám­ban történt. I. telepítés: 1752. június 7. Ebből az alkalomból 12 felnőtt és 3 gyermek jött, 18 gyermeknek otthon kellett maradnia. Ezeknek neveit Brandtner felsorolja (lásd előbb). Ezek nem maradtak Rákoske­resztúron, hanem tovább mentek Erdélybe és pedig Szászse­besre![4] Miért mentek el? Azt ma már nem lehet meg­állapítani, ha csak valami doku­mentum elő nem kerül. Talán nem volt előké­szítve a ki­vándorlás; talán szlovák telepeseket találtak itt és egyedül akar­tak ma­radni, vagy a gyö­nyörű stájer világ után nagyon „lapos” volt a Rákos völgye? Ki tudja? Lé­nyeg az, hogy elmentek.

II. telepítés: A Brandtner által ismertetett 30 felnőtt jött és 38 gyermek maradt otthon.[5] Ezek sem maradtak Rákoske­resztúron, ha­nem Iklad­ra mentek. III. telepítés: Ugyanazon évben, szeptemberben megint jött egy csoport. Ezek október 14-én Er­délybe mentek! IV. telepítés: 1756. július 29-én indultak s ezek Rákoskeresztúrra jöttek.
 
Íme a családok:

Grabmüller György és neje Ágnes, Lackner Péter nőtlen, Lackner József 2 gyermek­kel - a fe­lesége otthon maradt, talán egyéb gyer­mekeivel - Lechner József és neje Kuni­gunda 2 gyer­mek, Missbrandtner András és neje, Missbrandtner Bertalan és neje Ursula, Reichenststaller Mátyás és neje, Gerhold György és neje és egy gyer­mek, Pohlhammer Sebestyén és neje.

Most már teljesen összeáll a település képe. Igaz Noszkó István azon állítása, hogy az 1757. esz­tendő döntő fontos­ságú a gyülekezet szempontjából. Igaz Brandtner állítása, hogy már 1732-ben megindult errefelé a kitelepítés, csak to­vábbi sor­sukkal nem foglalko­zik, tudniillik, hogy nem maradtak itt; végül teljesen helyt­álló Bartók János minden megállapí­tása, amelyek­re magyarországi kutatása nyo­mán jutott el. Könyvének 170 és kk. lapjain közölt cinkotai bejegy­zések is megkapták az időbeli he­lyüket a gyülekezet történeté­ben.

Így érthető Noszkó István­nak a nyil­vánva­lóan egyházi forrásból való - talán az általam elol­vasni és megfejteni nem tudott szlovák és német szövegből vette - azon közlése, hogy az itt maradtak - és ez mutatta, hogy a IV. telepítés tagjai, vagy azok javarésze már itteni ho­nos lett.

Mária Terézia engedélyére hivat­kozva a meg lévő gyer­mekeik nevelé­sére, illetve ta­nítta­tására egy Feldbett nevű obsitos őrmes­tert fogadtak. Ez a „pre­ceptor” kb. 13-16 évig dolgozott itt, amikor is a gyüle­kezetet újabb megpró­báltatás érte.

Dedić szerint a IV. telepítést továbbiak követték. A későbbi települések fő úti célja: Iklad. Úgy látszik, hogy a Galga völgyében - eleinte tiszta német településen - a Ráda­yak birtokán jól érezhették magukat az idetelepültek, és békeségük is volt. Nem úgy, mint Rákoskeresztúron, amint ezt a ké­sőb­biekben majd látni fog­juk. 1759, 1765, 1768. években jön­nek újabb tele­pesek. Juthatott belőlük Rákoskeresztúrra is és Hartára is.

Teljesen helyes Bartóknak az a megállapítása, hogy a német telepesek­nél ugyanazt a mozgalmas életet találjuk, mint a szlovák telepe­seknél. Ha nem voltak megelé­gedve helyükkel, minthogy szabad költözködési joggal bírtak, ki-ki ment magágak jobb he­lyet keresni. Ment Ikladra, de főleg Erdélybe, s bizonyára ju­tott belőlük Hartára is.

Van feljegyzés arról, hogy Mária Terézia 1763. október 22-én kelt határozatával el­ren­delte, hogy a köve­tező Karintiából kivándo­rolni akaró személyek a Podmaniczkyak rákoske­resztúri birto­kára mehetnek:

  • Patsching Mátyás és fia Tamás,
  • Unterzuacher Péter és ennek felesége Má­ria, Trumpold Ágnes,
  • Plasser Péter,
  • Sassler Simon és felesége Erzsébet (Himmel­bergből),
  • Prugger Tamás vagy Millegger,
  • Sassler Leonard, S. Simon fia,
  • Sebastian,
  • Georg,
  • Mária,
  • Erzsébet,
  • Kungunda,
  • Simon,
  • Mónika az ifj.S Simon felesége,
  • Magda­léna,
  • Barbara,
  • Mária,
  • Jakab,
  • Valentin,
  • Lassin Tamás

E 24 személy Klagenfurton át Radkersburgig[6], on­nan Rákoskeresztúrig szállíttatott, mégpedig 3 egylovas kocsin. Az előbbi adatok Brandtner Páltól származ­nak. Ugyancsak tőle vettem, hogy 1758. ja­nuár 25-én Brandtner József a klagenfurti to­loncházból feleségével Brunner Máriával kilencedmagával Rákoskeresztúrra lett küldve, ren­des útlevéllel. A család később Ikladra és Er­délybe szár­mazott el. De itt maradt Rákoscsabán az unoka, Brandtner János, aki 1799-ben szü­letett. Rákoscsabán 1830 körül megvette a ma is üzemelő mal­mot. Sokáig „Brandtner ma­lom“-nak hívták. Ennek leszármazottai Kis­pestre kerültek. Egyik Brandtner városi fő­jegyzőségre vitte. A családi sír­bolt a kispesti öreg temető­ben található.

Az elsők között került Rákoskeresztúrra a Schleckmann család, illetve két Schleckmann fiú és egy le­ány: Johann Gustav, Johann Friedrich és Mária Johanna. Ezeknek szülei: Schleckmann Má­tyás és Reusch Julianna vol­tak. A badeni Eichtersheimből valók.

Újból azzal találkozunk, hogy a már megin­dult telepítésnek híre mehetett, és több felől érkeztek ide - most már talán nem csupán el­üldözöttek, de nagyobb ke­nyeret kereső né­metek is. Ebben a kérdés­ben nem Bartókkal van kis differenciám, hanem az akkori cinkotai lelkésszel. Tudniillik 1759.január 22-én Má­ria Johanna férjhez ment - a cinkotai es­ketési bejegyzés szerint Guth Fülöphöz, aki Würtembergből Nordheim nevű faluból sza­kadt ide! A menyasszony “Eisesheim“ nevű községből származik, amely 8 órai já­rásra van Heilbrontól [7].

A fa­lucska neve nyilván el van írva. S ezt vagy az adato­kat be­diktáló házasulandók, vagy a beíró lel­kész vétette el. Magam jártam Eichtersheimben. Beszéltem az akkori polgármesterrel (1969), Schleckmann Gusztávval, az egyházközség lelkészi hi­vata­lában ki­kerestük az anya­könyvi bejegyzést, fotokópiája a kezemben van.

Má­ria Johanna 1740. decem­ber 1-én, Johann Gustav 1743 október 22-én, Johann Friedrich 1748. július 19-én született. Johann Gustav pedig Kirchner Ágnessel Ke­reszt­úron kötött házasságot 1764. augusztus 9-én. A tévedés tehát kizárt dolog. Még talán az is előfordulhat, hogy a község neve válto­zott meg száz esztendő alatt. De ez nem való­színű!

Ebben az időben került Rákoskeresztúrra Czettler András kovács Neuhausból[8]. Van egy eredeti levele, melyet Rákoske­resztúrról bátyának ír l775. április 27-én. Eb­ben a levélben, melynek fotokópiája Brandtner Pál birtokában van - láttam és ol­vastam - arra kéri a szintén kovács bátyját, hogy otthon fogott gyermekét, fiát - ve­gye gondozásba.

Még két fontos okmányt szereztem meg Brandtner Páltól: Az egyik egy, a Má­ria Te­ré­zia által el­rendelt úrbér-rendezésnek a mel­léklete báró Orczy Lőrinc, Beleznay Mik­lós, Bujanovszky Sándor, Podmaniczky Já­nos és Sándor 1770. március 20-án Rákoske­resztúron összeirt közös jobbágyairól.

  • Bischof János, Éder Jakab – Karintia,  Entzi Jakab,  Fessner György, Gerold György – Stájerország, Grabmüller György – Stájerország, Hilgartner János, Jahrbacher Mihályné,  Kircher György – Karintia,  Kögel György, Kott Fülöp (Gut Fülöp), Kranner András – Karintia, Kreylmayer Lőrinc - Felső-Ausztria, Kunz Jakob Fülöp,  Lackner József – Stájerország, Lechner József – Stájerország, Leder Gottfried,  Missbrandtner Berthold – Stájerország, Pohlhammer Sebestyén – Stájerország,  Reichenetaller Máté – Stájerország,  Reiner Daniel – Württemberg,  Romecker Gáspár,  Sassler Leonard – Karintia, Sassler Simonné – Karintia, Schleckmann Gusztáv – Baden, Schwandtner Márton,  Seitler Frigyes,  Sindel János,  Steiner Christian,  Tintenhauser András – Karintia, Zaucher Peter

 A Steiermärkisches Landesarchiv Graz Hamerlinggasse 2 szám alatt található a kö­vetkező okmány ere­detije:

„Alulírottak ezen­nel bizonyítjuk, hogy a királynő kegyel­mé­ből Felső-Auszt­riából, Stájerországból és Karintiából ki­vándoroltak névsorát, mint Rákoske­resztúr lakóit, összeír­tuk:

1.        Kircher György és elhunyt felesége Borbála Karintiából 1756, 2 fiú

2.        Éder Ignác, felesége Éva

3.        Tronitzer Boldizsár, nőtlen

4.        Brunner Mária, hajadon

5.        Steiner Christian, felesége Barbara, 3 fia és 2 lányra van

6.        Sandtner Leonhardt, felesége Ágnes

7.        Lechner József, felesége Kunigunda Stájerország, 1 fiú

8.        Lackner Péter, nőtlen

9.        Lackner József Stájerország, fia Josef

10.     Reichenstaller Mathias, felesége meghalt Stájerország

11.     Gerold Georg

12.     Pohlhammer Sebastian, felesége Barbara Stájerország, 3 leány

13.     Grabmüller György, felesége Moser Ágnes, 1 lány, Karintia 1758

14.     Moser Katalin férjével, Jakob Éder 1 fiú, 1758. Karintia

15.     Karner Péter, Karinthia 1760

16.     Sassler Simon, felesége Elisabeth és 5 gyer­meke, 1763, Karintia

17.     Zettler András, felesége Ágnes 1765. Stájerország, 1 fiu, l leány

18.     Kreylmayer Pál, felesége Mária Welsből, Felső-Ausztria, 1760, l fiú

19.     Mayer Wolfgang, felesége. Katalin, Felső-Ausztria, 1760, 1 fiú, 2 leán

20.     Stichelberger Simon, Felső-Ausztria, 1770, nőtlen

21.     Brucker Tamás, felesége Éva - Karintia, 1763

22.     Missbrandtner Bartolomeus Stájerország, 1756. 2 fiú, 2 leány

23.     Missbrandtner András, felesége Mária, 1756. 2 fiú

24.     Hilgartner János Karintia, felesége Ágnes, 2 gyermeke meg­halt

25.     Zaucher Péter, felesége Borbála, Karintia, 1763. 1 fiú

26.     Entzi Jakab, felesége Ursula Karintia 1756. 5 fiú, 1 leány

27.     Widitscher Anton, felesége Erzsébet, Karintia, 1770, 3 fiú, 1 le­ány.

 

Pest 1772. március 30.

Aláírások:

Mágocsi Mihály táblabíró

Veres István vármegyei juratus
 

Körülbelül ez az, amit a németek Rákoske­resztúrra való betelepülésé­ről, vagy legalább is a kez­deté­ről hitelesen elmondani lehet. A kép nem lehet teljes. Ma már nagyon sok időbe kerülne - ha egyáltalán le­hetséges volna - min­den részletét pontosan és hitele­sen felkutatni. A telepesek nagy része ál­landó moz­gásban lehetett. Nevek tűnnek fel, és ne­vek tűnnek el. Az elpusz­tult Podmaniczky könyv- és levéltár sok mindent elárulhatott volna erről a mozgal­mas időről. Sajnos tűzbe vetett, kidobott iratok­ból csak keveset tudott megmenteni Bartók János 1944-45-ben. Helyesen állapítja meg Bartók János, aki az idézett mű l70. 1apján ezt írja: „1761-tól kezdve az eltávozott telepesek helyére újab­bakat hoztak be, s ha ezek nem is voltak olyan szervezett né­met telepítések, mint az elő­zőek, de kisebb csoportokban mégis meglehetős számban ér­kezhettek, és ami a legfigyelemremél­tóbb, ez időben többen jöttek olyanok, akiknek utódai most is itt él­nek kö­zöttünk”. (i.m. l70.l)

Az ide települt németeknek jó dolga nem sokáig tartott. Már ez előtt is sok bajuk volt a Rákoskeresztúron élő szlovákoknak a rákoscsabai plébánossal, aki állandóan piszkálta, zak­latta őket. Stólát követelt! Az idetelepültek hiába hivatkoztak Mária Teréziától kapott ki­váltságaikra, kitele­pülési engedélyükre, biztosított - helyeseb­ben - megígért vallásszabadságuk­ra. A zaklatás nem szűnt meg.

Végül is - írja Noszkó István felmentek Mária Teréziá­hoz pa­naszra. Ez 1774 körül történt. Ki törődött egy magyarországi kis falu problémáival - Bécs­ben. A királynő ha­ragra gerjedt, „lábával toppantott” és - ki­dobta őket Az elkeseredett rákos­ke­reszt­úri németek egy ideig tűrték a plébá­nos zaklatásait, de annyira el­keserítette őket, hogy „itt hagyván minden ingatlan va­gyonukat, családjukkal együtt Erdélybe költöz­ködtek”[9].

Ez azonban nem egészen pontos leírás. Tudniillik nem valószínű, hogy mindnyá­jan elmentek. Ez kitűnik Noszkónak ma­gának az írásaiból. Azt írja ugyanis, hogy 1778-ban József főher­ceg, a későbbik kala­pos király egy hadgya­korlat alkalmá­ból Rákoskeresztúron is meg­fordult. Fel­tűnt neki a 18 elhagyott ház! (Tehát nem az üres község vagy a „német falu”, hanem csak 18 ház! Ebből következ­tetem, hogy nem minden német ajkú rákoskeresztúri ment el 1774 körül Er­délybe!)

Megtudta az okot, sógorát - Al­bert szász herceget - arra kérte, hogy az üresen maradt házak betele­pítésé­ről ha­marosan gondoskodjék. Ennek kö­vet­keztében 1779-ben leginkább Würtembergből több család telepedett le a Podmaniczky-család engedelmé­vel az üresen maradt telkekre, illetve házakba. „Le­településük után szabadságot kaptak arra nézve is, hogy egy tanítót tarthattak, mi­nek folytán bizonyos Putz György nevű egyént fo­gadtak meg tanítóul”.

II. József trónra-lépésével jobb idők kö­vetkeztek a magyar­országi, így a ke­reszt­úri evangé­likusokra is. Hogy ezután: mi és hogyan történt, már nem tartozik a pi­onír időkre.

A németek betelepülésének történetéhez a következő forrásokból lehet merí­teni

Nowotny: Die Transmigration ober- und innerösterreichischer Protestanten nach Siebenbürgen. Jena 1931.

Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte der Transmigration inner- und oberösterreichischer Protestanten nach Ungarn Iklad und Rákoskeresztúr in Deutschen Forschungen in Ungarn Jahrgang IV. (1939) Heft 1-2, Budapest

Dr. Anton Dedić: Die Verpflanzung steirischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschungen in Ungarn. Budapest, 1941

Bartók János: Rákoskeresztur II. kötet. 1974. Budapest

Noszkó István: A Rákoskeresztúri Egyház története. (Kézirat az egyház irattárában).

Külföldi források
 

  • Cseh-Osztrák Udvari Kancellária irattára
  • Grazi Landesarchiv.
  • Hofkammer Archiv. Wien
  • Staatsarchiv. Wien
  • Landesarchiv. Klagenfurt
  • Állami Levéltár, Budapest
  • Pest Megyei Levéltár, Budapest
  • Ráday Le­véltár, Budapest



A közös jobbágyok az l770-es urbárium szerint

  •  Bischoff Johann, Brucker Thomas, Eder Jakob, Etzy Jakob, Festner Georg, Gerold Georg, Goth Phillipp, Grabmüller Georg, Graner Andreas, Hilgartner Johann, Kircher Georg, Kögel Georg, Kreylmayer Lorenz, Kuntz Jakab, Lackner Josef , Lechner Josef, Leder Gottfried, Mayr Wolfgang, Missbrandtner Berthold, Pfarrsbacher Michaels Wwe, Pohlhammer Sebastian, Reichenstaller Matthäus, Reiner Daniel, Ronacher Kaspar, Sassler Leonhard, Sassler Simons Wwe, Schleckmann Gustav, Schwandtner Martin, Seider Friedrich, Sindl Johann, Steiner Christian, Susch Martin (Inquilinus), Tintenhauser Andreas, Zaucher Peter


Adókivetési jegyzék 1780-ban “Németfaluban”

  • Ackermann Konrád, Altziebler Jakob, Bischof Johann, Burger Katharina, Eder Jakob, Entzy Jakob, Etzy Ursula, Festner Georg, Festner Jakob, Fischer Georg, Geberle Georg, Gerhard Kaspar, Goth Phillip, Grottenmüller Friedrich, Gundl Wilhelm, Hammer Sibylla, Heppel Valentin, Horn Jakob, Klemp Ludwig, Kreylmayer Simon, Kuntz Georg,
  • Kümmer Lorenz, Kümmer Michael, Lothgrün Jakob, Mayer Michael, Reeb Adam, Reich Jakob, Reiner Daniel, Schissler Jakob, Schissler Jeremias, Schleckmann Friedrich, Schleckmann Gustav, Schneider Michael, Schüttenhelm Jakob, Seiler Johann, Seitz Johann, Stichelberger Simon, Weber Georg, Weger Georg, Weinmann Barbara, Winkler Josef, Wochele Jakob, Zettler Andreas,

Az eredeti szövegben szereplő néhány kifejezést, illetve szót a mai szóhasználatnak megfelelően megváltoztattuk. Így a Keresztur szó helyett Rákoskeresztúrt írtunk. Hasonlóan a szövegben szereplő valamennyi „tót”nemzetiség megjelölést „szlovák”-ra változtattunk. Az adókivetési jegyzékben szereplő neveknél látható sorszámozást elhagytuk és ABC sorrendet alkalmaztunk.

A szövegben szereplő neveket változatlanul hagytuk, így előfordul, hogy azonos vezetéknevű személy neve magyar, illetve német keresztnévvel is szerepel.

[1] Megta­lálható a lelkészi hi­vatal irattárá­ban

[2] Dedić ismeri

[3] Dr. Paul Dedić: Die Verpflanzung steierischer Familien nach Ungarn in den Jahren 1752-1765. Buch der deutschen Forschung in Ungarn. Budapest, 1941

[4] in dem mühlbacher Stuhl

[5] A gyer­mekeket a grazi árvaházban helyezték el

[6] a régi magyar határon, a Mura völgyében van

[7] Bartók 171. o.

[8] Enns-völgye

[9] Noszkó István 2. 1

 

 

Tóth Péter: Rákoskeresztúr betelepítésének történelmi háttere


Egy település életét, fejlődését igen sok tényező – földrajzi helyzete, éghajlata, időjárási viszonyok, nemzetközi helyzet, belpolitika, régen a birtokos(ok) stb. – befolyásolta és befolyásolja még ma is. Ilyen tényező volt sok más magyar községhez, városhoz hasonlóan szülőfalunk – Rákoskeresztúr – életében is a telepítés.

1541-ben Buda várának elfoglalása után az ország három részre szakadt, Szolimán szultán a Duna-Tisza közét török tartománnyá nyilvánította. Az elfoglalt részeken felül jelentős területek is török ellenőrzés alá kerültek. Ezekről, a részekről a tehetősebb birtokosok – esetleg néhány jobbágycsaláddal – az ország biztonságosabb részeire menekültek. Pest vármegye közigazgatása a felvidéki Fülekre költözött. A lakosság lélekszáma jelentősen csökkent, melyhez hozzájárul az is, hogy a török rendszeresen hurcolt el gyerekeket és felnőtteket rabszolgának. Ezt az elnéptelenedési folyamatot a „tizenöt éves háború” (1593-1606) csak tovább erősítette, az állam és a népesség sorsa közel száz évre megpecsételődött. Rákoskeresztúrt Pongrácz Gergely az 1675. évben, a Váci Egyházmegyéről készített püspöki jelentésében – melyet a pápának vitt el – falunkat, mint templommal rendelkező helységet említi meg. Ezt a tényt a jelentéshez mellékelt térkép is bizonyítja, melyen Rákoskeresztúr neve – felette az akkori templom leegyszerűsített rajzával – jól olvasható. Településünk ősi magvát képező Tabán (tabhana) török eredetű szó, mely cserző-tímár műhelyt jelent, de a Templom utca (Diák utca) és Tabán utca kereszteződésében – a háromszög alakú kis téren – állt régi kút, melyet a népnyelv „török-kút”-nak nevezett, ha közvetve is, de bizonyítja, hogy Rákoskeresztúr lakott volt a török időkben.

1684-ben Buda sikertelen visszafoglalásakor az ostromló seregek Pestet és a környékbeli falvakat – köztük Rákoskeresztúrt is – stratégiai okok miatt felgyújtották, a lakosság elszéledt. A török kiűzésére 1684-ben létrejött Szent Szövetség seregei 1686. szeptember 2-án – 76 napos ostrom után – felszabadították Budát és megkezdték az oszmán seregek kiszorítását az országból. A felszabadított területeket a császári udvar a Habsburg birodalom részeként kezelte. A régi tulajdonosoknak birtokjogukat I. Lipót (1640-1705) rendeletére (1690. szeptember 11.) létrehozott „Újszerzeményezési Bizottság” (latinul: Neoaquistica Commissio) előtt kellett okmányokkal bizonyítani. Ezt követően még a birtok (főleg az állatállomány) értékének meghatározott hányadát is „fegyverváltság” címén készpénzben kifizetni. Sok birtoklevél veszett el vagy semmisült meg a 150 éves török elnyomás alatt, de a gyenge pénzforgalom miatt a készpénzfizetés is igen nagy probléma lett. A fenti okok miatt jelentős területek kerültek az udvar tulajdonába, melyekből kisebb-nagyobb birtokokat adományozott a hozzá hű és neki szolgálatot (anyagi, katonai, stb.) tevő, főleg osztrák és német származású családoknak, esetenként főnemesi címekkel együtt. Így került Rákoscsaba a Laffert család tulajdonába.

A dolgos kezű földművelő nép nélkül a birtok voltaképpen értéktelen, vagy ahogy Bartók János említi könyvében a latin mondást: „Ubi popolus, ibi obolus” (ahol nép van, ott pénz is van). Hamar ráébredtek erre a régi és új birtokosok is, megindítják a lakatlan és részben lakott területek benépesítését.

A telepítés rendkívül összetett, bonyolult ügy, kérdések sokaságát kellene vizsgálni országos, helyi és egyéni szempontokból. Most nem ez a cél, azt azonban érdemes legalább általánosságban vizsgálni, hogy miért vállalták az emberek az áttelepüléssel járó bizonytalanságot és megpróbáltatásokat.
 
Néhány indok a teljesség igénye nélkül

Földhöz szerettek volna jutni: örökösödési törvények miatt – változóan – a legidősebb vagy a legfiatalabb gyerek örökölt, ha volt mit; túlnépesedés következtében a termőterület nem tudta eltartani őket.

Protestáns hitüket szerették volna gyakorolni: a bécsi udvar ausztriai tartományaiban üldözi a protestánsokat, Európában az a szokás, hogy a jobbágyok uruk/úrnőjük vallását követik.

Szabad költözési jogot nyerni: helyhez voltak kötve, nem menekülhettek el a földesúri önkény alól.

Szabadulni akartak a nagy adóterhektől: a jobbágyok 3 év, kézművesek és kereskedők 10 év adómentességet kaptak, a későbbiekre is kevesebb adófizetést ígéretek.

Menekülni akartak a természeti katasztrófák által sújtott területekről: a mostoha időjárási viszonyok miatt helyenként több éven át igen gyenge termés volt, ennek következtében sokat éheztek.

Menekültek a háborúk miatt: a határmenti háborúk következtében – főleg francia-német viszonylatban – sokat szenvedtek, embereket öltek meg vagy hurcoltak el, házaikat felégették, a termést elpusztították.

A háborúk befejeztével a leszerelt katonáknak és azoknak, akiknek a hadsereg biztosított megélhetést, új életet kellett kezdeni.

Vadászati és vadkárok miatt: a főnemesek nagy hajtóvadászataik alkalmával a termést gyakran tönkretették, a jobbágyoknak a termést dézsmáló vad befogásáért, megöléséért igen súlyos büntetést kellett elszenvednie, de még elzavarni sem volt szabad a vadállatokat


Honnan érkeztek a telepesek?

Az egykori Észak-Magyarországról, Felvidékről szlovákok, német-ajkúak a mai osztrák és német területekről, lengyelek, franciák is jöttek, de akadtak svájciak is.

Mikor érkeztek telepesek Magyarországra, mikor érkeztek a rákoskeresztúri telepesek?

A kutatók a telepítést három szakaszra bontják: (i) 1690-1710 közötti, (ii) 1711-1740 közötti időszak és (iii) 1740 utáni telepítések időszaka. Magyarországon is három nagy telepítési hullám különíthető el a (i) 1723-25, (ii) 1763-73, illetve a (iii) 1782-87 közötti esztendőkben.

A telepítések I. Lipót (1657-1705), I. József (1705-1711), III. Károly (1711-1740), Mária Terézia (1740-1780) és II. József (1780-1790) uralkodásának idején történtek, de kisebb csoportok még a XIX. sz. elején is érkeztek. A szabad költözködési jog következtében igen nagy volt az országon belüli mozgás, elvándorlás. Így történt ez az 1752-62 között Rákoskeresztúrra települt – stájer tartományi Enns folyó völgyéből, (Pürgg, Tauplitz stb.), valamint a felső-ausztriai és karintiai – evangélikusok esetében is, akik a helyi problémák miatt máshova költöztek.

A rákoskeresztúri időpontok a fentebb említettektől eltérőek, három könyv említi részletesebben: (i) Brandtner Pál:[1] 1939-ben kiadott munkája, (ii) Bartók János: Rákoskeresztúr története I-III. (iii) Dr. Kósa Pál:[2] A rákoskeresztúri evangélikus egyház története (1984), könyv formájában kiadatlan, de a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség honlapján publikált munkája.

 
A telepítés módját kapcsolatos legfőbb megállapítások

A telepítések központilag szervezve (kincstári birtokra), egyéni szervezésekkel (egyházi és világi birtokosok) történtek, de szervezetlen egyéni (szökések a szabad költözködési joggal nem rendelkező jobbágyok részéről) és szervezetlen csoportos érkezések is előfordultak. A telepítést az aszódi központi birtokra és Rákoskeresztúrra Podmaniczky I. János (1691-1743) kezdte. A rákoskeresztúri osztrák-német telepítéseket Podmaniczky II. János (1718-1783) és Podmaniczky I. Sándor (1723-1786) szervezték. Bojanovszky[3] Sándor (1713-1799) feleségével Podmaniczky Erzsébettel (1729-1819) a rákoskeresztúri kastélyt csak lakják az ősi – kb. 50000 holdas – közös és osztatlan  birtokot ebben az időben a Podmaniczky család legidősebb férfi tagja irányította.

A felvidékiek, a szlovákok és a karintiaiak egy része, attól függően, hogy hová költöztek gyalog és/vagy kocsival érkeztek. Az osztrák tartományokból (Stájerország, Karintia, Felső-Ausztria) Enns és Ybbs dunai kikötőiből a Dunán Bécsig, majd onnan tovább Pestig hajón, a németek – főleg a Baden-Wüttenberg tartománybeliek – Ulmból szintén a Dunán hajóval érkeztek Pestre, onnan gyalog és kocsival a kijelölt településekre. Ulmban a Duna partján az onnan indult kivándorlások helyén emlékművet emeltek.

Rákoskeresztúr a telepítések következtében háromnyelvű, de négynemzetiségű község lett. Tudom, hogy ezért a kijelentésért sok szemrehányást kapok, de ha az áttelepülők indokait vizsgáljuk (miért választottak új hazát), egyértelmű, hogy az osztrák illetve német tartományokból érkezőket, bár német ajkúak, külön kell tekinteni, „A telepesek nagy része régi kultúráját, nyelvét, szokásait részben megtartotta, de nem tartotta fenn népi emlékezetében származásának helyét. Az ország német ajkú telepeseinek nagy része maga is svábnak tartotta magát, noha nem az volt.”[4]. A Schleckmann és Gehner (Göhner) családok származási helye folyamatos anyakönyvi adatokkal bizonyított, a württenbergbeli Eichtersheim, illetve Ofterding nevű falujából érkeztek. Brandtner Pál az idézett művében öt család származási helyét az alábbiak szerint adja meg:

  • Altzebler család karintiai Drautal,
  • Brunner, Berger, Mayer családok Karintia,
  • Zettler család stájerországbeli Kayserberg uradalma


Az összes betelepültek közül az Altziebler-család tartotta fenn a legtovább a kapcsolatot az „otthonmaradottakkal”. Még az 1930-as években is látogatták egymást a „régiek” egyik, időközben Bécsbe költözött leszármazottjaival.

Néhány családban szájhagyományként még él a származás helye.

A telepítés befejezését követő időszak is tartogatott megpróbáltatásokat – úgy a község, mint a gyülekezet számára:

  • A rákoscsabai plébános hitükben háborgatta a szabad vallásgyakorlat ígéretével Rákoskeresztúron letelepülteket.
  • a XIX. században a járványok (pestis, kolera, tífusz, diftéria),
  • az első világháború és az azt követő gazdasági válság,
  • második világháború,
  • az 1945. januári deportálások (malenkij robot),
  • az erőszakos TSZ-esítés,
  • a falu rombolása.

 

Végül néhány statisztikai adatot (család, létszám, vallási, etnikai) említenék községünk múltjából:

1773.

„Rákoskeresztúr részben régtől fogva lakott, részben a közelmúltban települt, földesura Podmaniczky János. Van 3 örökös és 11 szabadköltözésű háztartásfője (12 jobbágy és 2 zsellér), továbbá 18 szabadköltözésű új jövevénye. Az előbbiek közül 10 magyar, 4 szlovák nevű. A jövevények közül 7 magyar, 1 német, 14 szlovák.”[5]

A 32 úrbéresen kívül az összeírás megemlít egy funduson (birtokon) és kenyéren élő 3 nemest, ezek magyarok. Végeredményben 20 magyar, 14 szlovák, és 1 német családfőt találunk.

Az adatokból megállapítható, Rákoskeresztúron az új élet, főleg a korábban elszéledt magyar családok visszaköltözésével indult meg.

Szabó Béla, aki Bél Mátyás művét magyarra fordította, a bevezetésben a következőket írja:

 „e hatalmas vállalkozás szinte a török hódoltság után talált állapotokat rögzítette, amikor is a kutatók még szót válthattak a régi idők szemtanúival, s az elmúlt világnak még sok olyan tárgyi emlékét láthatták, ha romba dőlve is, ami később teljesen elenyészett.”

Bél Mátyás leírását Mikovinyi Sámuel (1700-1750) térképmelléklete egészíti ki, mely Rákoskeresztúrt is jelöli. Megjegyzem, hogy Magyarország legkorábbi térképén- melyet Lázár-deák (1475-1528) 1514-ben készített és Ingolstadtban adtak ki – községünk már fel van tüntettve.

 
1743:     31 család

1754:     44 család

1760:     55 család, 16 német ajkú

1770:     103 jobbágy, 33 német telepes[6]  
 
1784:     1029 fő[7] 

1806:     103 család, 564 lélek[8]

1851:     1540 fő, 663 római katolikus, 870 evangélikus, 7 református[9]

1864:     2153 fő, 868 római katolikus, 1264 evangélikus, 5 helvét, 16 izraelita[10]

1870:     2444 fő, 1225 férfi, 1219 nő 1226 római katolikus, 1258 evangélikus, 18 református, 45 izraelita[11]

1876:     2460 fő, 1121 római katolikus, 1215 evangélikus, 24 izraelita[12]

1881:     2763 fő, 1258 római katolikus, 1412 evangélikus, 46 református, 47 izraelita,  (508 magyar, 335 német, 1920 tót)[13] 

 

Végül néhány – a telepítés szempontjából fontos – dátum:

-         1689. szeptember 11. I. Lipót toborzó levele a kivándorlásra,

-         1718. az első nyomtatott felhívás a szabad költözködési jogot kiemeli,

-         1722. III. Károly Hessen grófjától kéri „az elnéptelenedett területnek a kereszténység védfalává tétele végett” a hesseniek kivándorlásának előmozdítását,

-         1723. a Pozsonyi Országgyűlés három külön törvénycikkben rögzíti a földművelők, kereskedők kézműves-iparosok bevándorlásának lehetőségét,

-         1726. Wormsban bocsátanak ki felhívást Bánátba történő áttelepülésre,

-         1755. Mária Terézia Bács megyébe és Aradra költözésre – de csak katolikusoknak – ad ki felhívást,

-         1759. Mária Terézia az újabb felhívásában pontosan rögzíti a kincstári területekre települők kedvezményeit,

-         1763. Mária Terézia Bánátba, Temesvárra és a határvidékre katolikusok, az ország középső részébe és Erdélybe evangélikusok telepítését írja elő,

-         1767. Mária Terézia kiadja a nevével jelzett „kegyelmi rendeletet” – hű alattvalóként visszafogadja az osztrák tartományokból engedély nélkül távozókat,

-         1782. II. József ad ki telepítési rendeletet, mely külön hangsúlyozza többek közt a szabad vallásgyakorlást is,

-         1787. További intézkedésekig megszüntetik a kincstári telepítést, mert nem volt már elegendő hely a birtokokon.

 
[1] Paul Brandtner: Beitrag zur Geschichte der Transmigration inner- und oberösterreichischer Protestanten nach Ungarn Iklad und Rákoskeresztúr in Deutschen Forschungen in Ungarn Jahrgang IV. (1939) Heft 1-2, Budapest

[2] Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség honlapja: http:˛//rakoskeresztur.lutheran.hu

[3] Bojanovszky nevét gyakran helytelenül Bujanovszkyként említi

[4] dr. Sehmel Péter: A magyarországi telepítések rövid története

[5] Idézet Bél Mátyás (1684-1749): Notitia Hungariae Novae-ból, Magyarország első tudományos történeti, földrajzi leírásából, mely 1735-1742 között 5 kötetben latinul jelent meg, a szerző 1733-ban zárta le vélhetően az adatgyűjtést.

[6] Bartók János adatai

[7] II. József által előírt összeírás adatai

[8] Csak evangélikusok, az evangélikus egyházközség jegyzőkönyvéből

[9] Fényes Elek

[10] Pesti Frigyes

[11] Népszámlálási adat

[12] Galgóczy Károly

[13] Népszámlálási adat

 

1945. január 6-án, Vízkereszt ünnepén Rákoskeresztúron is megkezdődött a német nevű  lakosság szovjet munkatáborokba hurcolása. A köznyelven csak „malenkij robot”-nak nevezett deportálásnak 74 evangélikus gyülekezeti tagunk is áldozatául esett. Közülük 12-en soha nem tértek haza a Szovjetunióból. 
A deportálás 50. évfordulóján a Rákoskeresztúri Evangélikus Gyülekezet megemlékezést tartott. A megrendítő közös alkalmon elhangzott beszédeket, verseket, visszaemlékezéseket és dr. Zielbauer György előadását a gyülekezet füzetben is megjelentette:

Babilon folyói mellett laktunk... A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség megemlékezése a gyülekezet tagjai deportálásának 50 éves évfordulóján. Szerk. dr. Léránt István, Bp, 1997.

A deportálás 60. évfordulóján a gyülekezet újabb kis kötettel emlékezett meg:

Megláttam népem nyomorúságát... Az 1945-ben fogolytáborokba elhurcoltak, mártírjaink emlékére!. Szerk. dr. Léránt István, Bp, 2005.

Az egyik legmegrendítőbb személyes visszaemlékezés Hangai Jakab írása:

Megjött az Apám a "Malinki robotból"

Emlékezés a 60. évforduló alkalmából


1945 számomra felejthetetlen évszám. Fegyverrel osztogatják a halált. Sokan szenvedtek emellett orosz táborokban azok is, akiket német nevük miatt vittek el „malinki robotra”. Közöttük volt az édesapám is. Két és fél évet vesztettem el apám szeretetéből. Ma is előttem van az a kép, ahogy megérkezett.

Az ajtó halkan nyílt. Soványan, rongyosan, összetörten, félelemmel a szemében érkezett haza. „Megjöttem” – szólt csendesen. Világot gyújtottam. Csend volt, … mélységes csend. Anyám szótlanul átölelte, szeméből könnyek csordultak, hangtalanul zokogott. Hitte, hogy imádsága hozta haza őt. Riadtan figyeltem anyám gondoskodó mozdulatait, amelyekből áradt a szeretet, a gyengédség.

Lelkem belül sírt, zokogott, csendben bosszúért kiáltott. Felejteni ma sem tudok. Maruszki, Csepeli, Vida vitték el a németajkú rákoskeresztúri embereket fogságba.

Apám fogsága alatt úgy álltam bosszút, hogy csúzlival kilőttem Csepeliék ablakát. Csepeli Pistát meg focizás közben elgáncsoltam. Azóta már megbántam tetteimet. Rájöttem, hogy a gyermekeket nem lehet felelőssé tenni az apák bűneiért. Ezért utólag bocsánatot kérek.

Az események még most is bennem élnek. A háborús képeket nem lehet kitörölni a szívekből. Vonattetőn utaztunk a falvakba cserélni a mamával, hogy legyen ennivaló a családnak, amíg apánk fogságban volt.

Sok segítséget kaptak az evangélikus egyházunk lelkészétől – Kósa Páltól – is ez idő alatt azok a családok, akiknek hozzátartozóját fogságba vitték. Emberséget szüleim és barátaim szüleinek példájából merítettem. Jó példa volt előttünk Rákoskeresztúr dolgos népe, hite és tisztessége. A németajkú családok összetartása, szorgalmas munkája, egymás segítése, megbecsülése. Ne feledjétek:

„Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.”

(Péld 14,34)

Hangai Jakab

kep_Megjott_az_Apam_a_Malinki_robotbol.jpg

 

 

 

kep_terkep_keresztur.png    kep_keresztur_regi_templom.jpg

BÁRÓ PODMANICZKY-CSALÁD TÖRTÉNETE

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA MEGBÍZÁSÁBÓL SZERKESZTIDR. LUKINICH IMRE
 
ÍRTA:Dr. VARGHA ZOLTÁN
 
BUDAPEST, 1933
MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA